Magyar ember a bakon, király a kocsiban... címmel készített interjút a "Friss Ujság" riportere III. Viktor Emánuel 1937. évi budapesti látogatását követően. A beszélgetésben a kérdező azon kocsisok érzései és tapasztalatai után érdeklődött, akik a fogadás legfontosabb szereplői előtt ültek a bakon. E történelmi esemény fogatainak összefogására kérték fel Pettkó-Szandter Tibor világhíres ménesparancsnokot. Közbenjárására Horthy Miklós kormányzót, feleségét Purgly Magdolnát és az itáliai királyi fenségeket lipicai és arabs fajták szállították a Keleti pályaudvartól a budai Várig. Emlékezete szerint Mátyás király óta nem látott Buda vára ilyen magyar királyi bevonulást. A lap május 23-ai vasárnapi számát alább változatlanul közlöm. 

Három parádés kocsis a hófehér lipicaiak istállójában elmondta, hogyan szolgálták az olasz uralkodót

Huszonhat hófehér ló egykedvüen ropogtatja a zabot a testőr kaszárnya istállójában. Királyi környezetbe kerültek ide a vidéki garnizonból. Egy nagy birodalom fejét szállítják aranyos hintón a főváros útvonalain. Nyugodtak, büszkék, akár csak otthon, Bábolnán. Önkéntelenül arra gondol az ember, vajjon éreznek-e valamit a nagy eseményből, amelyből kivették a részüket.

– Bizony éreznek – mondja Böröcz János parádés kocsis, aki az olasz királyt hordozta öt fehér lovával a pályaudvar és a királyi palota között. Otthon Bábolnán katonazene és riadó mellett hajtottuk napokon keresztül, hogy szokják a zajt, az embertömeget. De itt, amikor őfelsége és a kormányzó beült a kocsiba, a fülüket hátra szorították, azután előrevetették, egész úton neszeltek és bizony láttam, hogy mozog a bőrük és nyugtalanítja a sokadalom. 

Böröcz János a bábolnai ménes híres kocsisa, aki most III. Viktor Emánuel királyt és császárt, azelőtt Mackensen német tábornagyot, a japán trónörököst és igen sok előkelőséget szállított már öt fehér lipicaijával, hozzá van szokva ahhoz, hogy hatalmas urak között forgolódjék. 

– Nem jöttem izgalomba, amikor rám esett a választás – mondja egyszerűen – de tetszett, hogy odalent Bábolnán híres ember lettem. A lovaimat ismerem. Ők csak az én kezemnek a szorítását érzik és aszerint gondolkoznak.

– De mégis, amikor őfelségét vitte fel a Várba, nem volt ideges? Böröcz János, aki igazi megtestesítője a magyar föld gyermekének, villogó szemeit csendes tüzzel emeli az előtte állókra.  

– A pályaudvaron, amikor Pettkó-Szandtner alezredes ur jelt adott, lovaim közé csörditettem, aztán hopp s az öt ló lába gyökeret vert, megálltam őfelsége előtt. A király megnézte a lovakat, majd rámtekintett. Értettem én ezt a nézést. Mindenki igy szokta, amikor eléje állok az öt lipicaival. Nemcsak, hogy álltam a tekintetét, hanem keményen visszanéztem, a gyeplő szinte ragadt a kezemhez. Mi, kocsisok megérezzük azt, hogy ilyenkor mit gondol a vendégünk. Őfelsége nyugodtan ült be és én azalatt halkan odasúgtam lovaimhoz: Napolitán, Maistano, Konversano, Ramanzo, Pagano! Megértették mind az öten a hangomat. De meg is becsülték magukat. Ugy mentek kérem, mint odalent Bábolnán, amikor meglátják az alezredes urat. Nem volt ott baj semmi, csak a nap ne sütött volna olyan nagyon, mert folyt a verejtékem. 

Böröcz János 19 éve kocsis máshoz nem is ért, csak a lóhoz. Két szép gyermeke van, de még nem tudja, mit vigyen nekik ajándékba.

Zömök, szélesvállu, feketeszemü kocsis lép be a szobába, orra alatt bajuszkötő. Mintha csak ércbe öntötték volna, ugy áll a kipödört hatalmas magyar bajusz. Cser Sándornak hivják, ő a királyné kocsisa. Kezében beretvát tart, álláról patakzik a vér. Nem zavarja a királyi környezet, bábolnai őszinteséggel káromkodik a rossz beretvára. Aztán cigarettapapírt vesz elő és a sebre teszi. 

– Én a királyné őfelségét vittem. – mondja a legnagyobb nyugalommal. – Sok helyen jártam külföldön, ahol lóbemutató volt, mindenhol ott voltam a lipicaiakkal. Huszonkét éve szolgálom Bábolnán a ménest.

– A Mussolini téren, amikor polgármester ur üdvözölte a királyt, a maga lovai felvágtak. – jegyezzük meg.

Cser Sándor mosolyog, int a kezével: 

– Természetesen megtorpantak, amikor az első kocsi megállt. Aztán egy kissé a hátsó lábukra álltak. Nem lett volna semmi baj, nem kellett volna annak a két katonának odaugrania. Ha én fogom a lovat, akkor baj nincs, de ott akkor lehetett volna valami, mert ha a ló ágaskodik, akkor nem fogni, hanem engedni kell a kantárszárat. Akkor egy kicsit gondoltam arra, hogy csaknem bajt csináltak nekem a körülállók. 

Ő is családos, négy gyermeke van, 44 éves. Nem tudja, mi az idegesnek lenni, soha semmi nem hozta ki sodrából. Irigylésre méltó ember. 

– Boldog, hogy ilyen nagy megtiszteltetés érte?

Elgondolkozik, vállat ránt.

– Hát mit tagadjam ... királyt ritkán látok. De nem is csináltam én semmi különöset, éppen csak hajtok. Ezt csinálom tízéves korom óta. Talán kicsit jobban hajtok mint más, s azért küldtek ide, ez kötelesség. 

Hasonlóképpen beszél Ivánits György parádéskocsis, aki Mária királykisasszony fogatát hajtotta. Ő már nem bábolnai, Mezőhegyesről hozták fel Budapestre. Ő sem lát semmi különöset abban, hogy királyi kocsis lett. De tetszik neki, amint visszaemlékezik: 

– Ilyen közel álltam őfelségéhez, mint az úr most énhozzám. Mialatt az első fogat előállott, a királyné és a királykisasszony mellettem álltak. Érdeklődéssel nézték a ruhámat, de én álltam a szemüket, mert a magyar ember visszanéz arra, aki őt nézi.

A három királyi kocsis leül az istálló előtti padkára, cigarettát sodor és a legtermészetesebb hangon újra Bábolnáról beszél egymás között. Megtermett, keménykötésü, egyenesgerincü magyar mind a három. Szerdáig maradnak még a fővárosban, aztán visszamennek Bábolnára. Napolitán, Maistano hiába abrakol ezüstveretü tarisznyából, őket is visszahúzza a bábolnai virágos zöld mező. S ha majd egyszer minden elcsendesedik, s már emlékké válik a királyjárás, bizonyára a bábolnai pásztortüzek mellett eleven regévé válik Böröcz Jánosék budapesti hajtása, amikor a szemük összevillant egy nagy birodalom uralkodójának tekintetével. 

 Z.Sz. B.