Kávészünetben olvasóknak

Cseri Dávid vagyok, a Szigetköz második kapujából, Győrzámolyról, a faluból melybe a király is gyalog jár. Az általános iskolát itt helyben végeztem. A középiskolai tanulmányaimat a győri Móra Ferenc Gimnázium média osztálya után hagytam magam mögött, majd előtanulmányaimnak megfelelően a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémián folytattam tudásvágyam kielégítését állattenyésztő mérnöki szakon.

Máig el kell gondolkoznom hogy álmodom-e, hogy három könyvet sikerült kiadnom 18 éves korom óta. Úgy gondolom ez szinte kizárólag azoknak az embereknek az érdeme, akik példamutató életükkel és tetteikkel témát és ihletet adtak, hogy "pennát" fogjak. A "legidősebb" a Szórakozás és mindennapok az 1930-40-es évek Szigetközében, mely nagyapám fotó örökségének állít emléket. A középső "gyermek" az Erőt s Erényt! mely Pettkó-Szandtner Tibor világhírös ménesparancsnokunk munkássága és soha el nem évülő érdemei előtt hajt mélységesen és tisztelettel fejet. Legújabb írásom pedig az Elfeledett Lovaslegendáink című könyv, mely tíz lovaslegenda megpróbáltatásait regéli el. Sorsukban közös, hogy külföldön sokkalta többen ismerik nevüket, mint szeretett hazájukban.

Álmom, hogy azok az emberek és sporttársaik, akik szerepelnek az említett könyvemben visszakerüljenek a magyar emberek szívébe és a történelemkönyvek lapjaira, hazánk lótenyésztése, lóversenyzése és lovassportja  pedig a nemzetközi porond vérkeringésébe. Ezt tudásomhoz mérten minden formában igyekszem támogatni, így szívesen tartok előadásokat is e témákban az ország bármely pontján, az Adriától a Kárpátok ormáig. Természetesen blog oldalam is e célt szolgálja.

2015 novembere óta havi rendszerességgel van szerencsém írásaimat megjelentetni a Lovas Nemzet havilapban, 2018 tavaszától pedig a Hippodrom és Lovarda Magazin szerzői csapatát is erősítem.

Szabadnaposoknak

Családom fájának mindkét ága a Győr mellett elterülő Szigetközből hajtott ki, amely környék mindig is bővelkedett lóállományban. A világégések előtt Győrzámoly határában és Arakon még angol telivér ménest is csodálhattak őseim. Dédapám a semmiből küzdötte fel magát, végül  földbirtokosa lett és a falu bírája a már említett szülőfalumban Győrzámolyon, az egyik legnehezebb időszakban a nagy háborút követő években. Anyai családfám ágán is van lovas kötődés egy amatőr zsoké személyében. Én is, édesanyám és nővérem is a családfőtől tanultuk a lovaglás első fortélyait. Ő tanítványa és jóbarátja volt harmadik könyvem ihletőjének, Némethy Tamásnak, az utolsó magyar huszártisztek egyikének. Minden győri lovas Tamás bácsija naponta megfordult nálunk és önfeledten mesélte anekdotáit és mondásait, na meg persze intelmeit is megosztotta velünk. „Jól jegyezzétek meg, a csizmának és a hangulatnak mindig fényesnek kell lennie.” Ezek a találkozások a mai napig meghatározzák életszemléletemet és gondolkodásomat. Istállónkban  jelenleg egy három éves csikó és a húsz éves, Ramzes Junior származású Nárcisz nevű lovam áll. Vele kezdtem el versenyezni és tanultam meg az idomítás alapjait. Két évvel fiatalabb nálamnál, így mondhatni együtt nőltünk fel. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, amiért lovas családba születtem és a lovak annyira természetesek számomra, mint a legtöbb embernek egy kutya vagy egy macska.

Példaképeim a már említett Némethy Tamás én unokabátyja Némethy Bertalan. Mindketten az igazi régi magyar lovasvilág értékeit képviselték haláluk napjáig szakmai hozzáértésüket és emberségüket is beleértve. A megannyi megaláztatás és szenvedés után is ugyanolyan vonalas emberek maradtak a barokk kor eleganciájára emlékeztető fizimiskával és tartással.

Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, már óvodás koromban sem a mesekönyveket forgattam, hanem az Emberiség Nagy Enciklopédiáját, abban is Napóleon uralkodásának fejezetei sínylették ezt meg. Amikor megjelentek az első játékkonzolok és egyéb szobában tartó termékek, még akkor is jobban lekötött egy elöltöltős puska vagy huszárkard látványa. Persze ehhez hozzájárult a rengeteg múzeumba járásunk is, ahol emlékszem meg is jegyezte az egyik ott dolgozó idős hölgy, hogy ritkán látni olyan gyereket, aki nem végig rohan a tárlaton, hanem a felnőttek mögött kullog ki a kiállításról. Ehhez még nagy erőkkel megérkeztek a történelmi filmek, talán 6 éves lehettem mikor édesapám (édesanyám legnagyobb örömére) megnézette velem a moziban a Gladiátor és a Hazafi című filmek. Utána az óvodában is a mesehősök helyett vöröskabátosokat vagy huszárokat rajzoltam, rajzoltattam, és persze jó ideig Zorrónak is hittem magam annak rendje és módja szerint.

Első kiadványom megírása a középiskola idejére vezethető vissza. A helyi napilap hirdetett egy pályázatot, melyre korabeli fotókat vártak. Erre küldtem be sebtiben nagyapám, Cseri Antal fotóit, melyre egyből lecsapott a szerkesztőség és másnap a címlapon voltam e remekművekkel. Ezt olvasva vetette fel akkori osztályfőnököm, dr. Nyírőné Józsa Judit miért nem készítek könyvet ezekből az unikális fotókból. Az ötletet jó egy évig elzártam elmém egy zugában, de az első egyetemi szemeszterem idején a rengeteg új és felejthetetlen élményektől felszínre tört. A fotók valóban ritkaságok voltak, ugyanis a '30as évekből nagyon kevés fénykép maradt a Szigetközből az 1954-es árvíz okán. Anti papa a vidéki mindennapokat épp úgy megörökítette, mint a színdarabokat vagy a korcsmai mulatozásokat. Ösztönös tehetségnek bizonyult, még országos díjat is nyert az egyik ökrös szekeret megörökítő képével. Végül aztán, mikor az Óvári Akadémiára kerültem az egyik rendezvény során készítettem Füzi Tamás barátommal egy kiállítást, melyekhez egytől egyik képaláírásokat és magyarázatot írtam. Ezzel meg is volt az első születendő könyvem gerince. Ehhez beszélgettem még a falumban élő idősekkel. Még azt is megtudtam, hogy a mára már földel egyenlővé tett kastélyban élt Dréher Anna rokonsága, a híres sörgyári famílába beházasodott lány.  A könyv végül 2012 decemberében került kiadásra, mely számomra meglepően pozitív fogadtatásban részesült. Innentől nem volt megállás, tudtam, rengeteg téma vár még rám melyet, ha nem vetek papírra, akár éveken belül a feledés homályába veszhet. Így jutottam el természetesen a lovas kultúrtörténethez is, és született meg az Erőt s Erény! Pettkó-Szandtner Tibor életét bemutató kötet, majd a most megjelent Elfeledett Lovaslegendáink Némethy Tamás és Bertalan emlékének ajánlva. Meglepődve láttam, hogy nemhogy egy "kívülálló", de még lovasok között is egyre kevesebben kapják fel fejüket e nevekre.

Hála Istennek nem tudok visszaemlékezni, mikor kezdődött vonzalmam a lovas életforma irányába. Mikor egy éves voltam sokat lovagoltam édesapám előtt a nyeregben, majd 5 évesen már terepre is jártam vele Leila nevű lovunkon. Szerencsére a mai napig szerves része a mindennapi életemnek. Ez nem is lehet másképp az itthon tartott lovak okán, hiába van legtöbbször, aki ellátja őket, a legnyugodtabb akkor vagyok, ha ezt én tehetem meg és mindent szemmel tartok.

Szerencsésnek érzem magam, hogy külföldön dolgozhattam lovak körül. Pontosabban nem is munkának nevezném, hanem ahogy Kállai Pál mondotta „tanulmányi útnak”. Anglia szigetén az a nagy megtiszteltetés ért, hogy könyvem egyik hőse, Túri József jóbarátjától tanulhattam, az olimpiai díjugrató Geoff Billington személyében. Először felfoghatatlan volt számomra, hogy például a Hickstead-i British Derby Meeting ideje alatt olyan lovasokkal találkozhattam és szórakozhattam is az esti partykon, akiket azelőtt csak a tévében csodálhattam. A másik meghatározó emlékem az volt, amikor Geoff-al néztük a Global Champions Tour Monacoi fordulóját, és amint legjobb barátja John Whitaker lelovagolta a pályáját már hívtuk is telefonon és levonták a konzekvenciát. Következő évben egy norvég ügető istállóban próbáltam szerencsét. Valójában itt lettem felnőtt, a sok egyedüllét miatt, és tanultam meg a legény élet minden báját. Amikor a család versenyeztetni vitte a lovakat, nekem kellett egyedül irányítanom az istálló mindennapi életét, az etetésektől és almolásoktól elkezdve az Fjord lovak belovaglásán át. Érdekes volt az első feladatom, amikor azzal bíztak meg, hogy szoktassam le az egyik lovat, az állandóan töltben való járásról. Persze tudtam milyen jármódról volt szó, de attól még, ha lát az ember egy Tour de France-ot nem tanul meg biciklizni. Volt egy Ness tjo Brage nevű hidegvérű svéd ügető lovuk, aminek én ültem először a hátán. Róla azt kell tudni, hogy egy valóságos sztárnak számított abban az országban, ahol mindennapiak az ügetőversenyek, és még a benzinkutakon és a hot-dog árusoknál is lehet fogadni. Több tíz éves rekordot döntött meg a fiatal mén, de sajnos harmadik futama után lesérült, és ottlétemkor kezdték újra trenírozását. A Ness előtag azért van a hivatalos iratokban is a Brage előtt, mert az ottani lovak viselik ez esetben tenyésztőjük családnevét is. Volt róla szó, hogy kiadjuk az országban az Erőt s Erényt! című könyvemet, le is lett fordíttatva angolra, de a kiadás még várat magára. Szeretik a Shagya-arab lovakat, az osloi állatorvosi egyetemen csak és kizárólag ezzel a fajtával dolgoznak.

Az hiszem ennyi elég és kellően majdnem sok elsőre rólam magamról Önöknek. Hálás köszönet, hogy végigolvasta írásomat saját magamról mindenkinek, és remélem mihamarabb személyesen is beszélgethetünk!