2019. május 07. írta: Cseri Dávid

Kisbér: az aranykor alkonya

KISBÉR. Egyike hazánk leghíresebb hajdani méneseinek. Évszázados múltját megismerve 1961-es elmúlása minden érző lovasember szívében betölthetetlen űrt hagyott és hagy a mai napig maga után. Története második nagy szabadságharcunk következményeinek eredményeként kezdett el íródni. Innen indult diadalútjára a teljesség igénye nélkül Kisbér, Kincsem, majd végül Imperiál. E helyre egykoron szerte a világból tanulni jártak a lovas emberek, az elsők között voltunk a tenyésztésben. Kozma Ferenc munkásságának köszönhetően az 1878-as párizsi világkiállítástól (ahol a magyar lovak díjazására a francia kormány külön aranyérmet veretett) az első világháborúig az számított mértékadónak, ami Magyarországon, de legfőképp Kisbéren történt. A település virágzott, ugyanilyen elismerésnek örvendett malomipara, sörfőzdéje, keményítőgyára és még napestig sorolhatnám. Volt idő, mikor évi nyolcvanezer lovat adott el hazánk, mialatt Németország csak tízezret. Volt idő, mikor az angolok ide jártak lóért könyörögni, történetesen Buccaner visszavásárlásának ügyében. Aztán a nagy háború után a törzskancák jó részét elrabolták a románok, de a ménes újra talpra állt, és megint ez lett a legszebb az országban.

1945. április 24, Bergstetten, Németország. Pettkó-Szandtner Tibor vezérőrnagy irányításával a front elől legkiválóbb méneseink nagy részét a bajor herceg segítségével Németországba menekítette. Köztük a Kisbéri Ménest is. Az amerikai George Patton generális mindent megtett, hogy csakúgy, mint a bécsi spanyoliskola lipicai lovai a magyar lovak se szenvedjenek hiányt. Ez így is történt, míg halála után a körzet felügyeletét június 15-től az amerikai hadsereg 3. számú hadosztálya át nem vette. Ezúttal egy teljesen más, sokkal inkább a győztesek előjogait szem előtt tartó tiszt kezébe adták a hatalmat, aki nem más volt, mint James P. Owens, őrnagy, az európai hadszíntér lóügyi megbízottja.

Egy nap parancsot adott a magyar méneskari tiszteknek, válogassák ki a legjobb törzskancákat és a hozzájuk rendelhető törzsméneket, ugyanis mielőbb haza szeretné indítani őket Magyarországra. Nem így lett. Végül Owens megköszönte kifogástalan munkájukat, és kijelentette, hogy az állományt mégis inkább az Egyesült Államokba viszik. Emellett számos egyedet elárvereztek a lakosság között, jutott belőle cirkusznak, parasztgazdának, fuvarosoknak, vágóhídnak. A Bajorországba szállított 280 Kisbériből alig több mint 100 maradt, és mikor 1947-ben hazatértek, végleges érvénnyel kimondták, a Magyar királyi Kisbéri Ménes nincs többé.

Ellenben az ország több pontján méntelepeket alakítottak ki, melyek legfőképp a munkalovak tenyésztésének igényeit elégítették ki az ország újjáépítéséhez. Így lett a Kisbéren kijelölt Méntelep vezetője Molnár Mihály, aki kisgazdapárti politikusként máig él a kisbéri emberek emlékezetében. A későbbiekben versenyló tenyésztelep is működött a telepen.

Egy szó mint száz, az a helyzet állt elő, hogy a magyar Kisbéri törzsménekből és kancákból több állt Amerikában, mint saját hazájában. A méneskari szakemberek nagyrészét elüldözték. Azonban a ménes a viszontagságok és átalakulások után (sokak csodálkozására) ’57-ben végül újraalakult, mely két okra vezethető vissza. Rengeteg külföldi kereste ezt a jó természetű, szép küllemű fajtát. A másik nyomos indok a száz éves jubileum volt. Előző évben nagy hanggal meghirdették az ünnepséget, melyet nagy érdeklődés fogadott, de mindenki azt kérdezte, mire az egész, ha a ménes sehol? Kínos helyzetet eredményezett volna a pártembereknek, így két hét múlva megérkezett a Lótenyésztési Igazgatóság embere.

1, Pettkó-Szandtner Tibor, aki az orosz lómészárlások elől a kisbéri ménest is megmentette.

Feltámasztójaként Rádoki Józsefet bízták meg. Mikor Kisbérre került, szóról-szóra megtanulta Széchenyi könyvét a "Lovakrul". Amit ’54-ben itt talált, azt sok tekintetben Karthágóhoz lehetett hasonlítani. Nem érdekelték az előzmények. Sem a háború, sem Rákosiék, csupán az a cél lebegett a szeme előtt, hogy rendbehozza a ménest. Amikor a nagy minisztériumi asztalnál elárulták neki, mennyi pénzt is kap az újraélesztésre elmosolyodott, majd négy és fél millió forinttal indult vissza Kisbérre, amely nagy pénzt jelentett akkoriban. Az ajtóból még odaszólt az elvtársaknak, a többi ménesben biztosan van néhány ügyes ács, köműves. Küldjenek neki Kisbérre mindenhonnan kettőt. Kisebbfajta csodát jelentett a korszakban, de küldtek. Istállók épültek a lovaknak, az embereknek lakások. Kutat fúratott, majd bevezettette a telefont, így 1957 szeptemberére minden elkészült.

Kisbéren újra működött ménes Állami Ménes Kisbér néven, igaz, csak névleg volt a településen. A háború utáni méntelep mellett Apáti és Nyeszkenyepusztán zajlott a munka. Vezetője kezdetben a már említett Molnár Mihály lett, a ménesvezető pedig Rádoki, a főállattenyésztő Lomniczi Béla, aki csakúgy, mint Pusztai Alajos, valamint Szabó József, megjárta Németországot és tevékenyen részt vett a lovak hazahozatalának munkájában. A település számos egykori huszárnak és méneskari tisztnek mentsvárként és menedékként szolgált, munkát adott az üldözötteknek, úgy mint Platthy József olimpiai bronzérmes lovasunknak is. Az állatorvos dr. Bódai József volt, aki gyakornokként még a királyi ménesben is megfordult, és elsőként kísérletezhetett a mesterséges termékenyítéssel. Miután katonaideje letelt, a Muraközben a fertőző sertésbénulás leküzdésével foglalkozott. Nem sokkal később a frontot is megjárta, mint hegyivadász. Szovjet hadifogság után 1947-ben térhetett haza, válságos állapotban, de végül felgyógyult. Miután letette az állatorvosi tiszti vizsgát, nem sokkal később Kisbérre került. Először a mesterséges termékenyítést végezte.

Később az '50-es évek végén elsőként készítettek az állattenyésztésben használatos premixet, mellyel a talajból hiányzó nyomelemeket pótolták, ezzel orvosolták az ún. „kisbéri betegséget". Tenyésztésbe vették a rendkívül tehetséges, ám annál aránytalanabb Imit is, mely lovat senki nem akarta tovább tenyészteni. Ellenben Rádokival, aki látta benne a lehetőséget, így 1960 februárjában megszületett Imperiál, a háború utáni korszak reménysugara, mely hitet adott minden lószerető embernek. Szinte a semmiből a kisbéri közösség erejével jártató pályát építtetett, melyen még megannyi világszintű ló vágtázhatott volna anyja mellett, ha nem jelenik meg 1961 egy borús napján Izinger Pál, az Állami Ménes Kisbér megszüntetésének hírével.

2, Kincsem mellett az egyik leghíresebb angol telivérünk az Epsom-Derby nyerő Kisbér.

3, Imperiál, a második világégés utáni lóversenyzésünk megmentője.

Úgy gondolom, hogy az elmúlt évszázadok során a Kisbéren alkotó hazafiakat – a lovakhoz hasonlóan – a viszontagságok csak megerősítették, így az itt született egyedek teljesítményének köszönhetően a világ legtávolabbi pontjaira is eljutott e csöppnyi helység neve. A nagy világégés utáni időszak is rendkívül válságos volt a ménes számára, de a méneskari tisztek erényeinek és a magyar lovas szellemnek köszönhetően átvészelték, és ismét virágzásnak indították elődjeik munkáját. Manapság is hasonlóan nehéz időket él lótenyésztésünk, de tudom és bízom benne, hogy él még az országban legalább fél tucat olyan ember, akik a nagy háború után hazánk lovas életét ismét felemelték, és lótenyésztésünk csak úgy, mint Kisbér városa ismét reneszánszát fogja élni, kiheverve a múlt rendszer megaláztatásait és lómészárlásait. A Kincsem Nemzeti Lovasprogram a magyar lófajták felemelését is célul tűzte ki, így erre a jövőben minden esélye megvan lovas életünknek.

4, Fadrusz János: Wenchkeim Béla lovasszobra. Egyike hazánk legszebb lovas alkotásainak, így nem csoda, hogy Burgert Róbert a Bábolnai Állami Gazdaság egykori igazgatója is szemet vetett rá és az éjszaka leple alatt ellopatta.